|
Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:15 - |
Szintén az emeleten található a mentorszoba és tanári. Berendezése a régi fogadószalonokat idézi, tapétájával, szőnyegeivel, finom szövetes-ülőkéjű és háttámlájú székeivel, képeivel. Tulajdonképpen, ez az egész úgy funkciónál, mint az iskolákban. Itt tárolják a falak mentén végighúzódó vitrines szekrényekben a jelenlegi növendékek aktáit, a már kint élőkét pedig dobozokban tartják, a szekrények tetején vagy mélyén. Itt gyűlnek össze a mentorok, ha valami fontos dolog történik, a tanárok itt tervezgetik óráikat, de ha valaki csak egy kis nyugalomra, egy finom kávé és süti elfogyasztására vágyik egy újság vagy könyv mellett, az is ide vonulhat félre. |
[30-11] [10-1]
 Mindig is értékeltem Ethan biztató szavait, amitől az ember gyomrába még jobban beléállt a görcs, mintha meg se szólalt volna. Az én reakcióm is valami hasonló volt, amikor megjegyezte, hogy holnapig még pont időben vagyok a számlák befizetésével. Igazán megnyugtató... Csak egy fanyar mosollyal nyugtáztam Ethan szavait, és rákönyököltem az asztallapra, azonban figyelmemet hamarosan teljesen elvonta a tojásos szendvicsek mennyei íze.
Azt már tudtam, hogy Ethanban egy katonatáborból szalajtott konyhatündér is elveszett többek között, de mindig tudott újdonságokkal szolgálni. Ez a tojásos szendvics is az volt, és nagyon ízlett, de nem akartam az egekig magasztalni a mentor főzőtudományát, nehogy a végén még a fejébe szálljon a dicsőség.
- Ha a kávé bonbonnal a te kis titkod, nekem miért árultad el? - kérdeztem félrebillentett fejjel. Úgy tartja egy mondás, hogy ketten csak akkor tudnak megőrizni egy titkot, ha az egyikük halott... Persze, én nem hittem a növendékek között terjengő pletykáknak, hogy valahol az erdő mélyén Ethan egy húsfeldolgozó üzemmel rendelkezik.
Az egyi kkezembe fogtam a kávés csészét, a másikba pedig egy darab bonbont, és követtem a mentor példáját. Tényleg kihozta a csokoládé a kávé aromás ízét. A cukortartalomra pedig inkább nem gondoltam.
- Igazad volt, ez tényleg jó így - mosolyodtam el a csészém mögött, majd bekapta még egy bonbont. Ennyi csokit még megengedhettem magamnak és a vonalaimnak. Hátradőltem a székemben, és onnan néztem a tornyosuló számlahalmot. Egy hosszú pillanatra behunytam a szemem, hátha valami csoda folytán eltűnik az asztalról, de sajnos még mindig fenyegetően tört felfelé, amikor újra odavándorolt a tekintetem.
- Persze, menj csak nyugodtan - bólintottam. Láttam, hogy Ethannek mehetnékje támadt, amit meg is értettem, hiszen neki is volt épp elég dolga. - És köszönök mindent.
LEZÁRT KÖR :) |
 Teljesen egyet értettem Irissal mind a macskát, mind a medencét, mind Colint illetően. Elég nehéz volt felnőttként kezelni a mentort, aki kora ellenére meglepően gyerekes és éretlen tudott lenni, de hát pont ettől olyan jó a mentori karunk. A színskála minden árnyalata megtalálható, nem bőrszíni, inkább jellembéli alapon. Annyira különbözőek vagyunk, hogy nem tud olyan növendék érkezni Shelterbe, aki ne találna megfelelő mentort magának, és ettől vagyunk sikeresek. Már ha beszélhetek többes számban, mert attól még, hogy néha segítek Irisnak a számlákkal, kitörlök egy-két memóriát és egyszer-kétszer összebújunk, attól még nincs olyan, hogy "mi". Talán ez volt a legelső szabály, amit tisztáznunk kellett. Semmi romantika, semmi érzelgősség, semmi "mi"; csak ő és én.
- Ne keseredj el, még időben vagy. Holnapig - tettem hozzá, ami így nem volt épp az év biztatóbeszéde, de hát a szándék a lényeg, azt mondják. Letettem a tálcát az asztalra és nekidőltem. A szendvicseket nem vettem el a nő elől, elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy éhesen falja őket. Végre eszik, és legalább ízlik neki. Nem biztos, hogy Shelterben sokan kinéznék belőlem, milyen házias vagyok, pedig a pedáns rendszeretetemhez a főzés is hozzátartozik.
Felvettem a csésze kávémat a tálcáról, bekapva előtte a szem bonbont, amit mellé tettem, aztán leöblítettem egy korty feketével. Isteni volt. Ha már nassolás, ennek az egynek még én sem bírok ellenállni... már ha létezik olyan szenvedély, hogy kávé előtti bonbon.
- Csak egy kis apróság. A cukor jót tesz az agyműködésnek, a csoki pedig kihozza a kávé markáns ízét... meg boldogsághormonokat termel, de azt már letudtuk valami mással - jegyeztem meg somolyogva, és újabbat kortyoltam a kávéból. - Mindig így iszom, ha nem látja senki. Ez az én bűnös szenvedélyem. Próbáld ki! - forgattam meg az ujjam közt a következő szemet, mielőtt még bekaptam volna. A dicséretre csak kimérten biccentettem, egyrészt, hogy örülök neki, másrészt meg tudom, hogy finom. És jól is néz ki, azt is hozzátehette volna.
- Nos, engem is várnak a mai napra kitűzött teendőim. Ha nem bánod, lassan magadra hagylak a számlákkal most, hogy biztosítottam, nem halsz éhen és szomjan - emelkedtem fel az asztal széléről, ahova ültem, és letettem a kiürült kávéscsészémet a tálcára. |
Fejcsóválva sóhajtottam egyet. Néha úgy éreztem, egy földönkívülivel beszélgetek, aki mit sem tud az emberi természetről. Válasz nélkül hagytam Ethan kérdését, ki nem tudja az ABC-t már óvodás korában, és úgy tettem, mintha találtam volna egy roppant érdekes pontot a falon. Csak egy vékony repedést szúrtam ki, de akkor is...
- Úgy értem, olyan szórakozás, ahol az embereken van egy-két réteg ruha - magyaráztam türelmesen. - És az emberek többsége élvezi a strandolást, még ha tudják is, mi van abban a vízben - fintorogtam. Engem valahogy sosem vonzott, hogy egy medencében áztassam magam legalább még húsz ember társaságában, főleg, mióta láttam, hogy egy nő a pasija hátáról ott nyomja ki a pattanásokat. Maradandó élmény volt, mikor még zsenge kamaszként egyszer kimentünk a családdal egy strandra. Onnantól, hogy ezt az esetet láttam, az istenért se tudott senki beleimádkozni a medencébe.
- És egy idő után rá unnának a gondozására, és minden vele járó gond ránk maradna - egészítettem ki Ethan érveit a macska megtartása ellen. Legalább van valaki, aki megérti, miért nem engedtem megtartani Camdennek azt a cicát. - Egy medence beépítésére és fenntartására meg amúgy sincs elég pénzünk, és ezt Colinnak is megmondtam, de hajthatatlan. Néha olyan, mintha a falhoz beszélnék.
Igazából meg sem hallottam a mentor kérdését, amikor érdeklődött, milyen szendvicset szeretnék, csak hümmögtem egyet, és folytattam a számlák pakolását. Egy idő után úgy éreztem, bejojózik a sok számtól a szemem, és negyed óra elteltével egyre frusztráltabbá váltam, amikor láttam, hogy a befizetetlen kupac csak nő és nő. Jócskán elmaradtam a befizetésükkel, amit minél előbb orvosolnom kellett. Úgy döntöttem, hogy holnap bemegyek a városba, és elintézem mindegyiket. Aznap amúgy is csak egy edzésem lett volna Madisonnal, és gondoltam, nem bánná, ha elmaradna.
Gondolataim hamarosan visszakalandoztak a reggeli beszélgetésre Cory-val és Colinnal, amitől csak még nagyobbra nőtt bennem az idegesség. Lehet, hogy igaza van..., gondoltam az ablakon kibámulva, és arra rezzentem össze, hogy Ethan megérkezett, egy tálcát egyensúlyozva. A gyomrom kordult egyet, amikor az orromba csavarodott a tojásos szendvics és a kávé illata. A mentor felé fordultam.
- Igen, ez minden - válaszoltam, visszatérve a jelenbe. - Nem hittem volna, hogy így el vagyok maradva... Ezeket holnap befizetem, különben nem lesz áramunk egy darabig. Köszönöm - mondtam, amikor a tálca az asztalon koppant, és elvettem egy háromszög alakú szendvicskét az egyik tányérról. A bonbon látványára összeráncoltam a szemöldökömet egy pillanatig.
- Mire fel a bonbon? - böktem fejemmel az édesség felé. - Mit ünnepelünk? Lemaradtam valamiről? Kinek van születésnapja? - kérdeztem, aztán folytattam az evést. - De ez nagyon jó - mondtam teli szájjal, de azért az arcom elé tartva a kezemet, hogy kevésbé legyek otromba, aztán belekezdtem egy újabb szendvicsbe. Nem is vettem észre, mennyire éhes vagyok, amíg enni nem kezdtem. |
Iris célzása mosolyt csalt az arcomra, még ha csak rövid ideig suhant is át a szarkalábaimon. No igen, talán nőt kéne maga mellé vennie, hogy még véletlenül se induljon be a kémia... Viszont én szerettem Irissal együtt dolgozni, függetlenül attól, tényleg a szó szoros értelmében dolgoztunk-e, így inkább nem adtam neki ötleteket, hogyan növelhetné a munkája hatékonyságát. Nem baj az, ha nem halad minden a tervek szerint, legalább ő is lazít néha egy kicsit. Nem szoktam látni kimozdulni őt az irodájából, a kastélyból, és ez azért aggasztó. Talán rá kéne szabadítanom Spencert és a kilométerhiányát, biztosan jót tenne Irisnak is egy kiadós séta az erdőben.
- Persze. Miért, ki nem? - vontam meg a vállam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ötéves Ethan kioktatja az anyukáját, amiért a fekete zoknit a pirosak mögé pakolta. Azért valami rendszer legyen már az ember életében!
- Ezt úgy mondod, mintha én nem szórakoznék! Szerinted mit csináltam az elmúlt órában? - méltatlankodtam. Nem tudom, miért hiszik az emberek, hogy én nem tudok bulizni. Néha töltök magamnak egy pohár bort és beülök countryzenét hallgatni a díszterembe, a sok kitömött szarvas- és medvepofa közé. Tudok én szórakozni, ha akarok! Csak az esetek többségében van jobb és fontosabb dolgom annál. - Na jó, de egy macska... Azt etetni és gondozni kell, ráadásul mindenhova beszökik és elhullajtja a szőrét - fintorogtam, mintha nem lenne undorítóbb dolog a világon a macskaszőrnél. Ó, pedig volt, és ha Iris rákérdez, fel is sorolom a kedvéért.
- A medencét meg folyton tisztítani kell, venni kell bele szűrőt, cserélni kell... Pénz és idő. Mi abban a szórakoztató, hogy fürdőruhában beülnek egy kád vízbe egymást nézni? - csóváltam meg a fejem. Joggal nyerhettem volna el a nap ünneprontója címet, még szerencse, hogy Irison kívül nem hallott más. - Persze. Tojásos jó lesz?
Még megvártam a nő válaszát, egy pillanatig elidőzve azon, ahogy a számlákat rendezi, aztán nyitottam a zárat, majd az ajtót, és behúzva magam után hosszú percekre eltűntem a folyosón. Időbe telt, mire készítettem néhány tökéletes, tojásos-sonkás-sajtos szendvicset, különböző mártásokkal ízesítve. Levágtam a héját és háromszöget formáztam belőle, míg lefőtt a kávé, aztán felbontottam egy doboz bonbont és tettem két szemet a csészék mellé. Morzsátlanítottam a helyet, majd egy megpakolt tálcával indultam vissza az emeletre. Nem kopogtam, a könyökömmel nyomtam le a kilincset, a vállammal pedig betoltam az ajtót.
- Megjöttem - közöltem a nyilvánvalót, és az asztalhoz vittem a tálcát, letettem a szélére. Mintha egy gasztroújságból vágtam volna ki. - Szóval, hol tartottunk? Ez minden? - böktem kérdőn a befizetetlen számlák kupacára. |
Nem akartam én panaszkodni, távol állt tőlem, hiszen egy igazgatónak az a dolga, hogy mindent egyben tartson. Természetesen ehhez kellettek a kollégák és a növendékek is, és az, hogy kooperatív módon össze tudjunk dolgozni, közösen létrehozva valamit. Legalábbis, a nagykönyvek így írták meg, és én próbáltam mindent a lehető legjobb tudásom szerint csinálni.
Hümmögve hallgattam végig Ethan ötletét, amit már nem egyszer felvetett nekem, és én mindig valahogy így válaszoltam:
- Már találtam valakit a mentori karból, aki segít a papírtologatásban, csak az illető néha elvonja a figyelmemet - néztem rá a férfira jelentőségteljesen. - Talán olyasvalakit kellene keresnem, aki kevésbé figyelemelterelő... Esetleg erre is van egy jó ötleted?
Már a gondolattól is rosszul lettem, hogy lemondjak egy-két növendékemről, és valaki más kezébe adjam őket. Egészen a szívemhez nőttek már, és szinte már árulásnak éreztem volna, ha megválok tőlük. Mindig nehezen engedtem el azokat a növendékeket, akik elérték a huszonegyedik életévüket, vagy úgy érezték, elég kontrollal rendelkeznek az Áldásuk felett, hogy folytassák a Menedékházon kívüli életüket... Nem, ezt a javaslatot sosem fogom megfogadni. Még ha bele is rokkanok, akkor sem.
- Már óvodás korodban tudtad az ABC-t? - Ha még nem jöttem volna rá, Ethan mindig is fura volt, még kisgyerekként is. Meg sem lepődtem igazán, csak magamban konstatáltam, hogy nem ma kezdte az enyémnél is borzasztóbb rendmániáját.
- Nem az ötlet, te vagy szörnyű - feleltem, csak hogy enyém legyen az utolsó szó. Annyira mondjuk nem ragaszkodtam hozzá, hogy az a medvebőr felkerüljön a mentorszobába. És a kitisztíttatása is biztos nagyon drága lett volna.
Míg én az íróasztalon próbáltam valamiféle rendet kialakítani, addig Ethan a szobában tevékenykedett. Egy kupacba raktam a növendékek aktáit, és az asztallap egyik sarkához igazítottam őket, egy kósza irattömböt visszasüllyesztettem a fiókba, de ha már lehajoltam, felvettem egy lehullott számlát is, és a többi közé tettem. Mire újra az asztalomra néztem, egy Ethan Moreau nevezetű csoda folytán katonás rend uralkodott az egész szobában, és csak a kupac számla várt némi szortírozásra.
- Sehogy - vontam vállat Ethan értetlenkedő kérdésére, majd átnyújtottam neki a hiáyzó zokniját. - A növendékek és a kollégák érzelmi jólétét biztosítaná a medence meg a macska is. Vannak, akik kevésbé elfuseráltak, mint mi, és a munka mellett szórakozni is akarnak.
Néhány pillanatig összefonódott a tekintetünk, aztán egy gyors mosoly futott át az arcomon, amikor Ethan a fülem mögé tűrt egy kósza tincset, és már vissza is hajoltam a számlák fölé. Egy befizetett és egy befizetetlen kupacot akartam kialakítani, az utóbbiakat úgy rendezve, hogy lássam, melyek a legsürgősebbek.
- Feketén, két cukorral. És ha már a konyhában vagy, hoznál egy szendvicset is, kérlek? Köszönöm - feleltem félig elbújva a papírok között. - Azt hiszem, ma még nem is ettem - tettem hozzá motyogva, újabb számlával bővítve a befizetetlen kupacot. |
Nem kellett sokat gondolkodnom Iris problémáján, ugyanis akárhányszor felhozta a számla-gondokat, nekem mindig volt valami kész ötletem, amivel reagálhattam rá. Legtöbbször benyújtottam neki valami energiaspóroló tervezetet, minimum tíz-tizenöt oldalban, mint most a napenergiás ötletem, de általában azzal szoktam jönni, hogy:
- Miért nem veszel fel magad mellé valakit? Akár a mentori karból valakit, akiben megbízol. Ő segít tologatni a papírokat, aktákat, és neked is több időd maradna edzeni. Vagy vállalj kevesebb növendéket, és az edzések idejét számlázással töltheted.
Többen mondták már, az idegesítő tulajdonságaim egyike közé tartozik, hogy mindig mindenre van kész válaszom. Ahelyett, hogy együtt érzőn megsimogatnám az ember fejét, az arcába nyomom, hogy nesze, itt a megoldás, ne sajnáltasd magad! Voltak, akik ezt jól viselték, voltak, akiket csak felidegeltem vele.
- Nos... Igen... - pillantottam körbe a csatatérré változtatott mentorszobán, és tanácstalanul masszírozni kezdtem a tarkómat. - Nem tudom, mi kattan át bennünk, de így utólag borzasztóan sérti az egómat... Óvodás korom óta ABC sorrendben tartom a zoknijaimat. Az, hogy a szőnyegen kívül más heverjen a földön... megbocsáthatatlan - korholtam magam, felkanalazva néhány papírköteget, amit még Iris vert le az asztalról, mikor felültettem rá. Igen, Shelter költségvetésében határozottan van valami, ami beindítja a hormonokat....
- Mint szőr és bőr... Lássuk csak... szőr és bőr... - magam elé fókuszáltam egy pontra, míg az orrom alatt kántáltam ezt a két szót, aztán Irisra emelve a tekintetem komoran megráztam a fejem. - Nem, még mindig szörnyű ötlet.
Ennyivel le is tudtam a témát, folytattam az eltűnt zokni keresését. Közben szépen lassan rendet raktam, amerre jártam. No nem magunk után, hanem úgy eleve... kísérletet tettem rá, hogy némi rendszert vigyek Iris természetes élőhelyébe. Például megigazítottam a falon a képeket, hogy pontosan párhuzamban álljanak a padló vonalával, egymás mellé, élére állítottam a váltópapucsát, a bögréje alá tettem egy alátétet, az asztali lámpa tetejéről pedig egy zsepivel lehúztam a port, aztán még igazgattam az irattűzőn és a lyukasztógépen, hogy pontosan kilencven fokos szöget zárjanak be. Utána meg elmerültem az asztal alatt, hogy megtaláljam a zoknim.
- Medencét..? Macskát...? - értetlenkedtem a homlokom ráncolva. Az előbbi tipikus Colin, utóbbi ötletgazdájára meg szintén lett volna néhány tippem. - Hogy járul hozzá egy medence vagy néhány macska Shelter House anyagi jólétéhez? - csóváltam a fejem. Míg ezen méltatlankodtam, egyszer csak a látókörömbe került a hiányzó zokni. Elvettem Iristól, és ahogy felegyenesedtem, az arcunk egy pillanatra egy vonalba került. Adtam magunknak pár pillanatot egymás bámulására, aztán a nő füle mögé igazítottam egy barna tincset.
- Átnézem a szerződéseket és találok valami megoldást. Megígérem - nekidőltem az asztalnak és felhúztam a zoknit, aztán beleléptem a cipőmbe. Már csak az volt hátra, hogy begomboljam az ingem, aztán meghúztam a nadrágom övét és betűrtem alá a kockás anyagot. Az üvegszekrény ajtajában kisimogattam a ráncokat tükörképem öltözetéből, majd Irishoz fordultam.
- Vissza a munkához, Lady Dashwood! Kérsz egy kis kávét? Leszaladok érte - ajánlottam, visszaöltve a szokott, hivatalos hangnemet. |
- Valakinek a meló mocskos részével is foglalkozni kell - vontam meg újra a vállam amolyan "ez van, nincs mit tenni ellene" mondanivalóval mögötte. - A számlák nem fogják magukat befizetni, bármennyire is jó lenne.
Kellemesebb lett volna még egy ideig Ethan mellkasán heverészni, de amint a kezembe akadt az a kósza gázszámla, minden másra irányuló szándékomat háttérbe szorítottam. Már így is feladtam az előbb a munka, aztán a szórakozás elvemet. Nem mintha a munka bármikor is elfogyott volna, úgyhogy a szórakozást folyton hanyagoltam. Most viszont sikerült bepótolnom belőle egy szeletkét, és némileg jobb kedvvel ülhettem vissza a papírok közé. Csak előbb össze kellett szedni azokat a nyavalyásokat.
- Micsoda disznóól... - tettem csípőre a kezemet, körülnézve a szobában. - Miért nem tudjuk szépen összehajtani a ruháinkat, mielőtt még... Jé, ott a karórám - szúrtam ki a szőnyegen az apámtól örökölt órát, és egy kcsit szégyenkezve nyúltam utána, de ez az érzés csak egy pillanatig tartott. Visszacsatoltam a csuklómra, és elkaptam a felém dobott farmernadrágot. A kanapénak támaszkodva húztam fel, és idegesen állapítottam meg, hogy egy kissé szűkebbnek éreztem, mint amikor legutoljára rajtam volt.
- Nem vagy öreg, csak nem vagy nyitott az újdonságokra- néztem rá a szemem sarkából Ethanre, aki éppen a zokniját kereste. Szerintem egyáltalán nem volt öreg, csak szeretett panaszkodni. - Ne úgy gondolj arra a medvére, mint döglött állatra, hanem mint szőrre és némi bőrre. Máris nem olyan borzasztó - feleltem, miközben áthúztam a fejemen az imént megtalált pólómat.
Nagyot sóhajtva huppantam vissza az íróasztalom mögötti székembe, és ujjaimmal átfésültem a hajamat, hogy kevésbé nézzek ki úgy, mint akin végigsöpört egy hurrikán. Összevontama szemöldökömet, mert hirtelen nem tudtam, Ethan milyen ötletről beszél. Mert neki mindig volt valamilyen ötlete. Aztán leesett.
- Igen, még tegnap délután elolvastam. Hosszú távon természetesen megérné az árát, viszont a beruházáshoz nincs elég pénzünk. És még Colin is rá akar venni arra, hogy építsünk be az udvarba egy medencét... Szövetségest is talált hozzá - fáradtan sóhajtottam, és megdörgöltem a halántékomat. Túl sokat stresszelek... - A gyerekek meg macskát akarnak.- tettem hozzá, hogy teljes legyen a kép. - De igen, tegnap körbetelefonáltam, írtam pár e-mailt, viszont semmi bíztató választ nem kaptam. A támogatóink sorra vonják meg tőlünk a pénzt, az örökségem pedig fogyóban... Úgyhogy kérlek, nézd át a szerződéseket a szabad perceidben.
Amint Ethan kibökte az ideges kérdést, észrevettem a zoknit az asztalon, csak jól elbújt egy növendék aktája mögött. Fogtam, és benyújtottam a mentornak az asztal alá, ahol éppen bujkált. |
Felvont szemöldökkel követte a tekintetem a pórul járt számla útját, Iris vádját pedig egy jogász minden nyugalmával elutasítottam.
- Tiltakozom, bírónő! Te töltesz minden percet a számlák közt, én csak sodródom az árral...
Volt abban némi heccelő szándék, hogy az egész dolgot Irisra kentem, de tényleg úgy gondoltam, javarészt az ő hibája. Arra már nem emlékszem, ki támadott le először kit, de ő néz ki olyan gyönyörűen, hogy ne lehessen annak ellenállni - mondom ezt minden érzelgősségtől mentesen, pusztán objektív férfi szemmel. Szóval ártatlan vagyok.
- Persze, annál sokkal jobb volt... - dörmögtem kissé zavarba jőve, mert Iris kaján mosolya és ez a kérdés együtt betett kicsit a lelkemnek. Ahogy felkászálódott rólam, még kinyújtóztottam elgémberedett végtagjaimat a kanapén, aztán én is felültem. Elkaptam a felém dobott inget.
- Köszönöm! - belebújtam az ingbe, de egyelőre még nem gomboltam össze. Felkeltem a kanapéról és sietve felhalásztam az alsómat, magamra kaptam, aztán a hajam helyreborzolva, tanácstalanul körbenéztem. Lelkesen ráböktem egy elszórt farmerre a földön, de ahogy közelebb léptem, láttam, hogy nem az enyém, női méret. Továbbítottam hát a nőnek, aztán tovább kerestem a magamét.
- A padlón? - ütköztem meg keresés közben, és a jól ismert szemöldökrángásommal együtt Irishoz fordultam. Elképzeltem, hogy ő meg én a padlón, és a csontjaim máris tiltakozni kezdtek. - Ha már a kanapétól nem akarsz megválni, akkor ragaszkodom az ágyhoz. Öreg vagyok én már az extrém helyekhez.... Különben is... egy döglött medvén? - csóváltam meg a fejem, aztán végre ráleltem a farmerre és a zoknimra. Az egyikre, a párját ugyanis sehol sem leltem. Férfiúi büszkeségem nem engedte, hogy rögtön feladjam, hát kitartóan kerestem tovább. - Lehet, hogy a falon jobban mutatna - tettem hozzá ötletként.
- Visszatérve a költségvetéshez... Átolvastad a napenergiás ötletemet? Sokat megspórolnánk vele. És a kormánnyal beszéltél már? Remélem, részletesen kifejtetted nekik, hogy annyi támogatásból, amit kapunk, nem lehet eltartani ennyi gyereket, és akkor még a fizetésekről sem beszéltünk. Ha gondolod, átfutom még egyszer a szerződést, amit kötöttek, hátha találok benne valami jogi kiskaput, amivel ki lehet csikarni belőlük némi pénzt - magyaráztam az asztal alól, ahol a zoknimat kerestem. Pár percen belül azonban elfogyott a türelmem. - Hol a zoknim?! - morrantam türelmetlenül. |
A reggeli felhajtást követően jólesett visszavonulnom a mentorszoba csendes magányába.Tényleg át kellett volna néznem a számlákat, mi van befizetve, és mi nincs, amikor betoppant Ethan, hogyő majd segít... Azt nem mondta, hogy a ruháimtól segít megválni. A felkavaró gyerekvállalós beszélgetés után meg különösen értékeltem, hogy kellemesebb irányba tereli a gondolataimat.
Hálásan hajtottam a fejem a mellkasára, és hallgattam a szívverésünk és légzésünk kakofóniáját. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és csak élveztem ezt a pár perc békét, még mielőtt visszaszálltunk volna a mókuskerékbe. Nem akaródzott felkelni, és összeszedni a ruháinkat.
- Ezt is kezdhetem elölről - motyogtam, két ujjam közé csippentve egy befizetetlen gázszámlát, amely valahogy beszorult a kanapé ülése mögé, majd úgy fordítottam a fejemet, hogy Ethan szemébe tudjak nézni. Furcsa volt egy halvány mosolykezdeményt látni az arcán, amitől ráncba szaladt a homlokom.
- Betegek vagyunk, a munkától izgulunk fel - vontam vállat. Utána kéne néznem, létezik-e olyan, hogy munka fétis... - De ez azért jobb volt, mint számlákat nyálazni, nem? - kérdeztem kaján mosollyal az arcomon, majd nagyot sóhajtva lekászálódtam Ethanről, és elkezdtem keresni a ruháimat. Az első dolog azonban, ami a kezembe akadt, a mentor ingje volt, úgyhogy odadobtam neki, én pedig győzedelmesen felkiáltottam, amikor megtaláltam alatta a bugyimat. Gyorsan magamra rángattam, aztán a melltartóm következett, amit még akkor hagytam el, amikor az íróasztalnál voltunk. Sejtelmem sem volt, egyáltalán hogyan jutottunk el a kanapéig, amire Ethan folyton panaszkodott. Visszahuppantam mellé, és kihalásztam a sokat emlegetett bútor alól az egyik szandálomat.
- Arra, amire eredetileg kitalálták, tökéletesen alkalmas - válaszoltam, immár újra visszatérve a kőszívű igazgatónő szerepébe. Szinte félelmetes volt, milyen könnyen vissza tudtam bújni a mindennapos énembe, hátrahagyva a másikat, amit csak a mentor láthatott különleges alkalmakkor. A bizalmasi feladatköre lehet, hogy kibővült, de attól még ugyanúgy kezeltem, mint a többi kollégámat, és a kanapéból nem akartam engedni. A színe szépen kihangsúlyozta a fapadló mintáját, de ezt egy férfi úgysem értené meg.
- Legközelebb talán a padlón kezelésbe veszem a fájós derekadat - méláztam el egy pillanatig. - A trófeateremben van egy kiterített medvebőr, lehet, hogy jobban mutatna itt, mint ott lent. És kényelmesebb is lenne. De előtte ki kell tisztíttatni, tele lehet tetűvel meg poloskával. A taxidermiával járó vegyszerekről meg ne is beszéljünk... |
Miután magamhoz tértem a rózsaszín ködből, ami az elmémre ereszkedett, az első gondolatom az volt, milyen jól tettem, hogy bezártam az ajtót. Azt már nem tudnám megmondani, tudat alatt és vakon mikor vetemedtem erre. Talán miközben leszedtem Irisról a felsőt, vagy amikor még csak hevesen csókolóztunk? Mindegy is, rögtön helyet adtam inkább a második gondolatomnak, amelyhez halk, lemondó sóhaj is társult: már megint megtettük. És már megint itt. Legutóbb, mikor ezen a kemény kanapén ragadott el minket a hév, napokig fájt utána a derekam... Csak ekkor tűnt fel, hogy még mindig Iris hajával játszadozom. Mikor a mellkasomra borult, automatikusan elkezdtem simogatni a puha fürtjeit és a tarkóját, aztán valahogy annyira elbambultam, hogy még mindig nem állt le a kezem.
- Azt hiszem, valami nem stimmel velünk... - törtem meg halkan dörmögve a csendet, tekintetem a plafonról a nő arcára emelve. - Mindig akkor esünk egymásnak, amikor a költségvetést kezdjük átbeszélni. Talán ezért áll anyagilag rosszul Shelter... - tettem hozzá gödrökkel az arcomon, melyeket suta mosoly-kezdemény szült oda, aztán végigpillantottam magunkon. Nem ártott volna visszaöltözni, mielőtt valakinek gyanús lesz, hogy a tanári ajtaja zárva... De annyira belebódultam Iris illatába, hogy nem volt kedvem megmoccani. Bvlgari Jasmin Noire. Édes és nőies. Arról nem beszélve, hogy a ruhákat megint ősemberek módjára széthajigáltuk, és fogalmam sem volt, hol landolt az alsóm... Iris melltartóját kiszúrtam az asztali lámpán, a felsőm pedig az egyik fotel karfáján lógott. Egy kicsit azért zavarban voltam, nehéz volt a tömény kémia után visszacsöppenni a hivatalos hétköznapokba, főleg úgy, hogy épp az igazgatónő fehérneműjét keresem a tekintetemmel. Egyáltalán nem feszélyezett, amit tettünk, de inkább megismételtem volna még egyszer, mint hogy úgy téve, mintha mi sem történt volna, elhagyjam az irodát.
Nyughatatlanul mocorogtam, ficeregtem a nő alatt. Keskeny és kemény... kiborít ez a kanapé.
- Le kéne cserélni ezt a kanapét... funkcióját veszti, ha ilyen kényelmetlen. Csak a helyet foglalja - vetettem fel. Tudtam, hogy Iris általában ragaszkodik a hagyományokhoz, de hátha annyira meggyőző voltam az elmúlt órában, hogy rá tudom venni erre-arra. Természetesen csak olyasmire, ami Shelter érdekét szolgálja... Például hogy a növendékek egyik mentora ne legyen duplán idegbeteg a fájó dereka miatt. Harminc felett máshogy működnek már a dolgok... |
 Egyre biztosabb voltam benne, hogy Corinna Wittenbereggel nem fogtam mellé. Kedves, őszinte teremtésnek tűnt, az Áldottak létezésével pedig majd megbékél. Már azt biztatónak vettem, hogy nem kiáltott ki egyből őrültnek, vagy futott ördögűzőért, hanem megpróbálta feldolgozni az eddig csak sci-fi filmekben, regényekben látottakat, olvasottakat.
- Rendben, Cory - bólintottam. - Lehet, hogy eleinte kissé bonyolult lesz tájékozódni a kastélyban, de hamarosan ki fog igazodni, mi, hol, merre van. Mi mindenben a segítségére leszünk. Holnap pedig elmehet a ruháiért, addig ismerkedjen a hellyel. Jöjjön, megmutatom, hol vannak a hálószobák. Tessék - nyomtam Cory kezébe egy jellegtelen kulcsot, aztán kinyitottam az ajtót. - Ha akarja, lemásoltathatja, de ez csak az Öné. Jól vigyázzon rá.
Egészen a szobájáig kísértem a tanárnőt, ahol az elkövetkezendő időkben lakni fog. Hosszú ideig nem lakta senki, de az az érzésem támadt, hogy új lakója nem fogja az első nehéz helyzetben felhúzni a nyúlcipőt, és újra porosodni hagyni a szobát.
Bénácska lezáró, de lezárt kör :D |
 Kezdtem megérteni, Iris milyen súlyos dolgot bízott rám: a bizalmát. Mi lesz, ha elveszítem? Képes vagyok megfelelni ekkora elvárásnak? Még sosem voltam tele ennyi kétellyel és aggodalommal, ugyanakkor valahol mélyen belül inspirált és feltüzelt ez az egész. A harci szellemem izzott.
- Nem fogok csalódást okozni - közöltem váratlan magabiztossággal ahhoz képest, mennyire össze voltam még mindig zavarodva. Úgy éreztem, meg akarok felelni Iris elvárásainak.
- Tényleg? - kérdeztem vissza reménykedve, mikor megemlítette, hogy másokkal is előfordul. Jól esett tudni, hogy nem csak én buktam ki ennyire az Áldottak létezésén, akár igaz volt, akár nem. - Ön igazán rendes, Miss Dashwood - húztam fáradt, széles mosolyra a szám. Szimpatikusnak találtam a nőt, abszolút pozitív volt az első benyomás vele kapcsolatban. Örültem, hogy egy ilyen főnöknek dolgozhatok. Kicsit ugyan bántam, hogy elmarad a bemutató, de abban Irisnak igaza volt, hogy túl sok információ volt ez így egyszerre. Olyan kimerültnek éreztem magam, mintha órák óta interjúvolt volna.
- Akkor ön is szólítson nyugodtan Cory-nak - dobtam vissza a labdát vidáman, a kulcsot látva pedig megkönnyebbülten biccentettem egyet. - Hálás lennék, ha megmutatná. Elég nagy ez a kastély... Majd még el kell mennem a csomagomért, mert csak pár váltásruhát hoztam. Nem szeretek előre inni a medve bőrére... - meséltem, lassan felemelkedve közben a székemről. Egy nap alatt szerintem be tudok rendezkedni, ha sietek, talán egy délután is elég. Anyuékat is fel kell hívnom, nem fogják elhinni, mi történt! Sajnos az Áldottakról nem beszélhetek nekik, de azt megmondhatom, hogy mostantól Amerikában fogok dolgozni. |
Reméltem, a bizalmamat nem olyanba fektettem be, aki nem érdemes rá. De Miss Wittenberg az ajánlásai és az önéletrajza alapján megbízhatónak tűnt. Igaz, az Áldottak létezését nem a legteljesebb hidegvérrel fogadta, de nem is várható el egy embertől, hogy egyből befogadja a létezésünket. Időre volt szüksége a tanárnőnek, hogy mindent feldolgozzon, és itt állt előtte az egész nyár, hogy megismerkedjen az új környezettel.
- A bizalom törékeny kincs, Miss Wittenberg. Vigyázzon, hogy az enyém el ne törjön - figyelmeztettem a tanárnőt, még mielőtt telekinézis nélkül is a föld fölé emelkedett volna húsz centivel. Nem akartam túl baljóslatúnak tűnni, de még az elején tisztázni kellett bizonyos dolgokat. - Most már érti, miért van szükség a kommunikációs zárlatra. Ha az itt látott dolgok kikerülnek a kastély falain kívülre, a világunk összeomlik.
Ez az, Iris, így kell valakit megnyugtatni, aki most esett át egy kisebbfajta sokkon, gratuláltam magamnak gondolatban.
- Miss Wittenberg, pontosan ezért alkalmazunk olyan tanárokat, mint maga. A gyerekek képességeit a mentoraik fejlesztik, akik szintén valamilyen Áldással rendelkeznek, míg az elméjüket az erre képzett szakemberek pallérozzák. A legjobbat akarom nyújtani a növendékeimnek - válaszoltam a tanárnőnek. Teljes mértékben megértettem az idegességét, és azt, hogy még mindig a feldolgozás fázisában van. - Nem kell magyarázkodnia, Miss Wittenberg, a reakcióját abszolút megértem. Csak egy kis idő kell, mire hozzászokik a gondolathoz. Másokkal is megtörtént már ilyesmi - nyugtatgattam a tanárnőt. - Majd legközelebb mutatok valami mást is, de azt hiszem, most jobb lenne, ha lepihenne. Fárasztó napja volt
- És szólítson Irisnak, hiszen kolléganők vagyunk már - eresztettem meg egy barátságos mosolyt, majd az íróasztalom egyik fiókjába nyúltam, és kivettem belőle egy kulcsot. - Megmutatom, hol van a szobája. |
Nehéz volt elhinni. Nem is igazán attól féltem, hogy mi van, ha mindez tényleg igaz, hanem attól, mi van, ha elhiszem, hogy igaz, és kiderül, hogy becsaptak. Talán ez csak egy teszt, hogy kiszűrjék a megvezethető felvételi alanyokat. Nem akartam egy babonás, naiv csitrinek látszani, de ez a székemelős jelenet elég meggyőző volt.
- Oh, telekinézis... hát persze... - bólogattam egyetértőn, hisz ez nekem is eszembe juthatott volna. A tárgyak mozgatása a telekinézis, ennyit még én is megtanultam a képregényekből. A húgom férje lelkesen gyűjti és olvassa őket, így a közös családi összejövetelek alkalmával akarva-akaratlan rám is ragad némi Pókember és Batman.
- Áldottak... - ízlelgettem a szót. Tetszett. Pozitív és szerethető csengése volt. Nem Mutánsok, vagy Elfajzottak, vagy Átkozottak, hanem Áldottak. Határozottan tetszett, hogy áldásként tekintenek a képességükre és iskolai keretek közt próbálják fejleszteni azt. Már kezdtem átlátni, mire való Shelter House, és miért pont a Menedékház elnevezést kapta. - Jaj, hát... nagyon szépen köszönöm a bizalmat! - feleltem megilletődve az üdvözlését hallva. Annyira lesokkolt az információ, hogy nem tudtam annyira örülni a megszerzett állásnak, mint kellett volna.
Már kezdtem magamhoz térni, de azért még mindig le voltam döbbenve. Egy dolgot nem értettem - illetve hát elég sokat nem, de kiemelkedett közülük egy égető kérdés.
- Várjunk egy pillanatot! Én nem vagyok Áldott - jelentettem ki ártatlanul, kissé elbizonytalanodva, mert úgy éreztem, már ebben a kijelentésben sem lehetek biztos. - Miért nem Áldottakat alkalmaznak tanárként? Vagy nincs olyan sok különleges képességgel megáldott ember a világon? - érdeklődtem. Kicsit tartottam attól, hogy mi lesz, ha megpróbálom helyre tenni az egyik rendetlen nebulót. Fellógat Shelter egyik tornyára, vagy békává változtat? Aztán a következő pillanatban látványosan a homlokomra csaptam. - Jaj, Cory, használd az eszed! Szocializálódás! Azért foglalkoztatnak hétköznapi tanárokat, hogy a növendékek ne zárkózzanak el teljesen a külvilágtól, igaz? Ez erősíti a magabiztosságukat, ha látják, hogy átlagos emberek el tudják fogadni őket. Jaj, ne haragudjon, nem szoktam magamban beszélni, én csak... Kicsit instabilnak tűnök, igaz? De nem vagyok az, esküszöm! - kezdtem el mentegetőzni. Valahogy beindult a fecsegőm. - Jól bírom a stresszhelyzeteket! Mármint, úgy általában, mert egy ilyen helyzetet más is nehezen dolgoz fel, igaz? Megmutatná még egyszer az áldását, Miss Dashwood? De ha szabad, inkább valami sima tárgyon... |
Azt hittem, Miss Wittenberg erősebb idegekkel rendelkezik, de úgy tűnt, tévedtem. Szerencsére eléggé felkészültem már hasonló helyzetekből, úgyhogy tudtam, mi ilyenkor a teendő. Bár eddigi pályafutásom idején még ilyen fokú kiborulással nemigen találkoztam, azért reméltem, néhány csendes perc, egy kis ülés és egy pohár hideg víz meg fogja nyugtatni a tanárnő idegzetét. Más szemszögből talán viccesnek láthattam volna a helyzetet, de Miss Wittenberg félrebeszélése cseppet sem volt biztató, és a kérdései is eléggé összefüggéstelennek tűntek. Azért megpróbáltam kihozni belőlük a legjobbat.
- Tudja, mi az a telekinézis? - kérdeztem vissza, bár a tanárnő üveges tekintetéből ítélve nem vettem biztosra, hogy felfogja, amit mondok. Így hát rövid magyarázatba kezdtem. - Röviden és tömören gondolatokkal tudom mozgatni a tárgyakat. Csak erősen kellett koncentrálnom, és már fel is emelkedett az a szék. Természetesen a telekinézis nemcsak bútorokra hat, de ha nem bánja, nem kezdek hosszas és unalmas magyarázatba a molekulák és atomok működéséről.
Adtam egy jó fél percet, hogy Miss Wittenberg feldolgozhassa a hallottakat, addig türelmesen vártam, és néztem, hogyan változik meg a tanárnő arckifejezése és színe. Megmarad, döntöttem el, és visszaültem az íróasztalom mögé.
- Igen, tényleg megtörtént. Igen, felemeltem azzal a székkel együt - bólintottam türelmesen. Jó jelnek vettem, hogy Miss Wittenberg kezdi felfogni, mi történt vele az imént, és úgy tűnt, hajlandó befogadni az új információkat. - És igen, itt mindenki "ilyen". Bár jobban szeretjük, ha Áldottaknak szólítanak minket - mosolyodtam el elnézően. - Üdvözlöm Shelter House-ban, Miss Wittenberg! Fel van véve. |
- Köszönöm, nagyon bátor. Kedves - javítottam ki magam sietve, ahogy Miss Dashwood újból hellyel kínált. Vadul legyeztem magam, de hiába, éreztem, hogy kezd zsongani a fejem. Lassan egyre több gondolatom és ingerem támadt, igazi tömegkarambol alakult ki elmém országútján.
- Köszönöm... - ismételtem bárgyún, készségesen visszanyújtva a nőnek a legyezőnek használt aktát, aztán egy húzásra legurítottam a kapott vizet, mint vidéki kislányok a pálinkát szokták. Végre csitult egy kicsit a káosz az elmémben, kezdtem visszanyerni az arcszínem és mintha megnyugodtam volna egy picit. Kár, hogy az a rengeteg kérdés, ami hirtelen eszembe jutott, nem lett megválaszolva ennyitől.
- Hogyan? - böktem ki az első kérdést, ami eszembe jutott. - Ez is bűvésztrükk? Mi folyik itt? Hogyan lehetséges?
A nőre emeltem még kissé fátyolos, ködös szemem. Már nem vihogtam, mint egy őrült, inkább tűntem egy megfáradt, sokkos és lestrapált nőnek. Féltem a választól, ugyanakkor szomjaztam a tudást. Shelter House mágnesként vonzott, hiába kongott a fejemben szüntelen a vészharang, mely menekülésre késztetett volna. Be akartam lépni ebbe a világba, de ahhoz még ki kellett rántanom a biztos talajt a lábam alól: a racionalitást. Ép ésszel ugyanis nehezen felfogható az, ami az előbb történt.
- Tényleg megtörtént, ugye? Tényleg felemelt azzal a székkel együtt? - kérdeztem halkan, tétován. Tekintetem egy pontra meredt a térdemen. Kezem vakon kutatott az akta után, és ha megtaláltam, újból legyezni kezdtem magam. - Szóval itt mindenki... - Hogy mondjam szépen, hogy ne bántsam meg? - ..."ilyen"? |
Miss Wittenberg reakciója teljesen érthető volt, miután lebegni kezdett a székével együtt, mégis, azt hittem, tudja annyira kontrollálni a reakcióit, hogy ne látszódjon rajta a teljes félelem. Mert láthatóan megijedt a tanárnő, amikor felemelkedett a földről, és még az izzadságcseppeket is meg tudtam volna számolni a homlokán, ha akartam volna. Ízületei elfehéredtek, ahogy ujjaival úgy kapaszkodott a székbe, mintha az élete függött volna rajta, és az arca is arról árulkodott, hogy nem bírja már sokáig a megpróbáltatást. Így hát megkönyörültem Miss Wittenbergen, és a széke halk koppanással ismét padlót fogott.
Amíg a tanárnő remegő hangjával és lábaival küzdött, én az ablak melletti szekrényhez sétáltam, ahol mindig tartottunk egy kancsó vizet és poharakat szükség esetére. Ahogy láttam, Miss Wittenbergnek igazán nagy szüksége volt egy pohár vízre.
- Foglaljon helyet, Miss Wittenberg, még a végén elájul - mondtam, miközben vizet öntöttem egy pohárba. Visszafordulva láttam, hogy a tanárnő a saját önéletrajzával legyezgeti magát, és nagyon próbálkozik azzal, hogy ne rogyjon össze, mint egy rongybaba.
- Tessék, ezt igya meg, addig egy kicsit lenyugszik - nyújtottam át a nőnek egy biztató mosollyal a szám sarkában. Azonban a hisztérikus nevetés, ami kitört a tanárnőből, kezdett aggasztóvá válni. Kezembe vettem az irányítást, mert úgy tűnt, Miss Wittenberg teljesen elvesztette a külvilággal a kapcsolatot. Megfogtam a vállát, és lenyomtam a székbe, majd rákulcsoltam az ujjait a pohár vízre.
- Igya meg és nyugodjon meg, Miss Wittenberg - parancsoltam rá. - A gemkapocs, úgy vélem, nem lett volna eléggé meggyőző, de lehet, hogy a székkel egy kissé túlzásba estem, amiért elnézést kérek. Nem akartam Önre ijeszteni, de ahhoz, hogy elfogadja az igazságot, meg kell értenie, nem állhattam elő egy ilyen csekély bemutatóval, amelyet bármelyik kezdő bűvésztanonc meg tudna csinálni. |
 Na, hát ha szellemek nincsenek, akkor mi rossz történhetne? Néhány ijesztő kísértetnél amúgy sem létezhet rosszabb ebben a hatalmas kastélyban, szóval teljességgel megnyugodtam és hátradőltem a székemen. Jól fizető állás, gyönyörű környezetben, barátságos kollégák és tehetséges fiatalok közt. Mi többet kívánhatnék?
- Tessék? - kérdeztem vissza udvariasan, mert mintha azt hallottam volna, hogy felemelkedek a székemmel együtt. Próbáltam kitalálni, mit szeretett volna a mondani az igazgatónő, ám ekkor megmozdult alattam a szék. Először azt hittem, az elmém csap be és képzelődöm, émelygek, de aztán rá kellett jönnöm, hogy közel sem erről van szó.
- Ó, a.... - kezdtem bele, de még a legelképesztőbb pánik közepette is emlékeztem rá, hogy Jézus nevét hiába nem vesszük a szánkra, még ha a családom abszolút nem mondható vallásosnak, akkor sem. Apám ugyanígy megrótt mindig a káromkodásért, így hát bő harminc évem alatt sajátos szókészletet alakítottam ki az ilyen helyzetekre. - ...rézfán fütyülő, színes csőrű mindenit! Hogy törne le az összes cipőm sarka! Azt a mindenit! - két kézzel kapaszkodtam a székbe és elképzelni sem tudtam, Iris közben miről beszél. Egyik fülemen be, másikon ki; már ha egyáltalán az elsőn bejutott.
- Ez nagyon szép, fantasztikus, remek, csodálatos, tényleg! - kezdtem lassan és tagoltan, mintha egy gyerekhez beszélnék, olyan falfehéren, hogy félő volt, nem csak a szék fog talajt hamarosan, hanem én is. - Meg tudná tenni, nagyon szépen kérem, hogy letesz nem is tudom, mondjuk a földre?
Hadartam egy szuszra, még a víz is levert. Nem, ez biztosan bűvésztrükk, de nem mertem elengedni a széket, hogy plafonra erősített madzagokat keressek, vagy benézzek a szék alá. Különben is féltem attól, hogy Miss Dashwoodnak igaza lesz, és ezt ő maga idézte elő.
- Fogadja őszinte részvétem... - motyogtam megsemmisülve, ha a székem végre földet ért, és felkaptam a nő asztaláról az első papír alapú, legyezésre alkalmas tárgyat. Őszintén szólva elnézést akartam kérni, amiért kérés nélkül elveszem, de valahogy más csúszott ki a számon. A nyelvem nem úgy forgott, ahogy én szerettem volna. Vadul legyezgetni kezdtem magam a megszerzett lappal, aktával, könyvvel.
- Ne értsen félre, véletlenül sem szeretném kritizálni az oktatási módszereit... de igazán, tényleg, őszintén megmutathatta volna szimplán egy irattűző kapcsos... gémes... iratkapcsolós... izén is - böktem hisztérikus nevetéssel az egyik asztali kellékre, de képtelen voltam megnevezni, csak vigyorogtam tovább, mint egy bolond, és hófehérré vált arcomat legyeztem olyan hévvel, hogy gondosan kifésült hajam inkább hasonlított egy elmegyógyintézetből szabadult, elektrosokkon nevelt páciens frizurájára. |
Úgy látom, Ön tudja, mit csinál - erre kénytelen voltam elmosolyodni. Ha nem tudtam volna, mit csinálok, már rég kitudódott volna Shelter House titka. Még jó, hogy nem a bátyám kegyesen lemondott az örökségének ezen részéről, hogy én küzdjek meg a nehezebb részével.Tényleg, igazán nagylelkű volt tőle ez a gesztus.
De nem panaszkodhattam. Most, hogy beletanultam igazgatói szerepembe, el nem cseréltem volna semmi másért a világon. Úgy éreztem, nekem való feladatot kaptam, még ha nem is önszántamból, és bíztam az ítélőképességemben, hogy az alkalmazottaimat is meg tudom válogatni.
- Miss Wittenberg, lehet, hogy élnek a kastély falain belül szellemek, bár még eggyel sem találkoztam. Pedig szinte egész életemben itt éltem. Úgyhogy, azt hiszem, szellemek miatt nem kell aggódnia - biztosítottam a szőke tanárnőt egy elnéző mosollyal. - Viszont különleges képességű emberek tanulnak és tanítanak itt... Hadd mutassam meg, mire gondolok, úgy talán el is hiszi nekem, amit mondok. Kérem, ne ijedjen meg, de most fel fog emelkedni a székével együtt a földről.
És a szavakat tett követte. Egy másodperc múlva Corinna Wittenberg és a széke húsz centire a padlótól lebegett. Felálltam, hogy szembe tudjak nézni a tanárnővel.
- Ez nem bűvésztrükk, Miss Wittenberg. Ha még így sem hisz nekem, tehet egy sétát velem a kastélyban - ajánlottam fel nagylelkűen a még mindig szó szerint a föld felett lebegő tanárnőnek. |
- Igen, ebben egyet értek - feleltem barátságos mosollyal. - Én úgy látom, Ön tudja, mit csinál, szóval biztos vagyok benne, hogy én is megérteném, ha huzamosabb ideig itt élnék... - jegyeztem meg halkan. Nem akartam én túl tolakodó vagy céltudatos lenni, csak óvatosan megjegyeztem, hogy ha itt dolgoznék, előbb-utóbb kiismerném és megérteném az itteni szabályokat. Így első látásra persze, hogy nem mindent értek.
- Felkészültem rá -feleltem magabiztosan, mert megtanultam, hogy az ilyen dolgokban nem szabad bizonytalankodni. Mégsem értettem pontosan, mi folyik itt. A vészharang még nem hallgatott el a fejemben, úgy éreztem, valami gyanús itt, vagy legalábbis nem stimmel a dolog. Miféle megmagyarázhatatlan dolgokra céloz vajon, és mi közünk nekik mindehhez?
- Bocsásson meg az értetlenkedésemért, Miss Dashwood, de pontosan miféle megmagyarázhatatlan dolgokra gondol? Kísértetekre? - tettem hozzá kissé vicceskedve. Ha nem Isten, akkor tényleg nem értettem. Elég nyitott embernek tartom magam, de azért szeretem tudni, mivel állok szemben. |
[30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Teljesen egyet értettem Irissal mind a macskát, mind a medencét, mind Colint illetően. Elég nehéz volt felnőttként kezelni a mentort, aki kora ellenére meglepően gyerekes és éretlen tudott lenni, de hát pont ettől olyan jó a mentori karunk. A színskála minden árnyalata megtalálható, nem bőrszíni, inkább jellembéli alapon. Annyira különbözőek vagyunk, hogy nem tud olyan növendék érkezni Shelterbe, aki ne találna megfelelő mentort magának, és ettől vagyunk sikeresek. Már ha beszélhetek többes számban, mert attól még, hogy néha segítek Irisnak a számlákkal, kitörlök egy-két memóriát és egyszer-kétszer összebújunk, attól még nincs olyan, hogy "mi". Talán ez volt a legelső szabály, amit tisztáznunk kellett. Semmi romantika, semmi érzelgősség, semmi "mi"; csak ő és én.
Egyre biztosabb voltam benne, hogy Corinna Wittenbereggel nem fogtam mellé. Kedves, őszinte teremtésnek tűnt, az Áldottak létezésével pedig majd megbékél. Már azt biztatónak vettem, hogy nem kiáltott ki egyből őrültnek, vagy futott ördögűzőért, hanem megpróbálta feldolgozni az eddig csak sci-fi filmekben, regényekben látottakat, olvasottakat.
Kezdtem megérteni, Iris milyen súlyos dolgot bízott rám: a bizalmát. Mi lesz, ha elveszítem? Képes vagyok megfelelni ekkora elvárásnak? Még sosem voltam tele ennyi kétellyel és aggodalommal, ugyanakkor valahol mélyen belül inspirált és feltüzelt ez az egész. A harci szellemem izzott.
Na, hát ha szellemek nincsenek, akkor mi rossz történhetne? Néhány ijesztő kísértetnél amúgy sem létezhet rosszabb ebben a hatalmas kastélyban, szóval teljességgel megnyugodtam és hátradőltem a székemen. Jól fizető állás, gyönyörű környezetben, barátságos kollégák és tehetséges fiatalok közt. Mi többet kívánhatnék?