Témaindító hozzászólás
|
2015.06.10. 16:15 - |
Szintén az emeleten található a mentorszoba és tanári. Berendezése a régi fogadószalonokat idézi, tapétájával, szőnyegeivel, finom szövetes-ülőkéjű és háttámlájú székeivel, képeivel. Tulajdonképpen, ez az egész úgy funkciónál, mint az iskolákban. Itt tárolják a falak mentén végighúzódó vitrines szekrényekben a jelenlegi növendékek aktáit, a már kint élőkét pedig dobozokban tartják, a szekrények tetején vagy mélyén. Itt gyűlnek össze a mentorok, ha valami fontos dolog történik, a tanárok itt tervezgetik óráikat, de ha valaki csak egy kis nyugalomra, egy finom kávé és süti elfogyasztására vágyik egy újság vagy könyv mellett, az is ide vonulhat félre. |
[30-11] [10-1]
Nem vártam el, hogy Miss Wittenberg megértse az elektronikus eszközökre hozott szabályomat. Amikor átvettem Shelter House irányítását, meg kellett újítanom a házirendet, mert nem volt alkalmas a gyorsan változó világgal lépést tartani. Sokak nem szimpatizáltak ezzel a szigorú intézkedéssel, és nemcsak a növendékek, de a mentorok és tanárok is. Amikor bevezettem a tilalmat, Shelter House fennmaradását és az Áldottak titkát néztem szem előtt, nem azt, kinek mennyire hiányzik a facebook meg a twitter. Valamit valamiért. És úgy gondoltam, a Menedékház fontosabb, mint a haverokkal való chatelés meg SMS-ezés.
- Nemcsak Ön nem ért egyet a döntésemmel, Miss Wittenberg. De higgye el, hogy ennek a szabálynak megvan a maga oka - zártam rövidre a témát. Ha itt marad, úgyis meg fogja érteni, mi a célja a tiltásnak, ha meg nem, akkor jobb, ha nem is tudja a hátterét.
Ingoványos talajra tévedtem, amikor feltettem az utolsó, vízválasztó kérdést Miss Wittenbergnek. Az emberek általában ilyenkor szoktak sarkon fordulni, holdkórosnak nevezni, vagy hívni a mentőket. Most azonban a megrökönyödött tekinteten kívül semmi sem történt. Szinte hallottam, ahogy forognak Miss Wittenberg agyában a fogaskerekek, és mérlegeli a helyzetét. Húzza fel a nyúlcipőt, vagy keressen gyorsan egy csinos kis kényszerzubbonyt? Végül csak egy értetlen, Istenre vonatkozó kérdést tett fel, amitől megnyugodtam.
- Nem, nem Istenre gondolok. Ahhoz túl materialista a felfogásom - mondtam ezt én, aki Áldottak között nőtt fel. Pedig lehet, hogy jobb lett volna elgondolkodni a Mindenható létezésén. - De igen, szerintem is történnek megmagyarázhatatlan dolgok. Felkészült rá, Miss Wittenberg, hogy belépjen egy olyan világba, ami tele van ilyesfajta dolgokkal? |
Zavart, bűnbánó mosollyal sütöttem le a szemem. Nem mintha bármilyen kritikus megjegyzést is tettem volna a ház szabályait illetően, de Miss Dashwood valószínűleg túl volt már pár interjún és pontosan átlátott rajtam, tudta, hogy nem feltétlenül tartom jó ötletnek az elektronika teljes megvonását.
- Ne értsen félre, véletlenül sem szeretném kritizálni az itteni szabályokat. Mélységesen egyetértek Shelter House célkitűzéseivel. Inkább csak aggódom egy kicsit. A technika, az internet a mai világ elengedhetetlen részévé váltak. Félek, nehezebb lesz visszailleszteni a fiatalokat a társadalomba, ha teljesen elszakítják őket a kinti világtól - fejtettem ki aggodalmaimat a nőnek. Természetesen én nem láttam a szabály mögött húzódó, valós indokra, én csak túlzásnak tartottam, hogy néhány hátrányos helyzetű fiatalt ennyire elvágnak a külvilágtól. Nem láttam át ennek pontos okát.
- Abban biztos vagyok - bólintottam egyetértőn, mikor a diákok személyiségéről beszélt. Minden fiatal különböző személyiség, mindegyikük nagy dolgokra képes. Még ki nem nyílott bimbók, ha anyát idézném.
Miss Dashwood kérdését hallva a fejemben megkondult egy vészharang, melynek hangja kísértetiesen hasonlított apa vacsora melletti okításaira, mikor arra figyelmeztetett, mik azok a gyanús jelek, melyeket hallva jobb, ha diszkréten megpróbálom mihamarabb ott hagyni a helyzetet. Ez a kérdés valami ilyesmit indított el bennem, de ellenálltam az ingernek és igyekeztem letörölni az értetlen grimaszt az arcomról. Voltam már pár állásinterjún, de ilyen kérdést még sosem hallottam.
Merengve birizgáltam tovább a nyakláncom.
- Istenre gondol? - kérdeztem rá tétován. Tényleg nem értettem, hova szeretne kilyukadni ezzel a beszélgetéssel. Az érdekli, mennyire vagyok vallásos? Vagy babonás? Megpróbáltam valahogy kivágni magam. - N-nos, abban hiszek, hogy minden okkal történik ebben a világban, nincsenek véletlenek. Hiszek a csodák létezésében is, abban, hogy nem lehet mindent megmagyarázni, néha vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek és jobb, ha nem keressük az értelmet bennük. |
Az interjú legkényesebb pontja felé közeledtem Miss Wittenberggel, oda, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Nyíltan akartam vele beszélni, hiszen ő is ugyanígy tett, már amennyire megbízhattam az érzéseimben és benyomásaimban. Reméltem, hogy nem tévedtem a tanárnővel kapcsolatosan, de ha igen, nos... De a legjobbakban próbáltam bízni.
Összekulcsoltam a két kezemet magam előtt, úgy néztem le a még mindig ücsörgő Miss Wittenbergre. Elmosolyodtam.
- Akkor nagyon is jól érti, hogy mi mindent a növendékeink érdekében teszünk, még ha nem is ért egyet pár szabállyal, Miss Wittenberg - céloztam a szigorra, amit mondjuk az elektronikus eszközökre hoztam, vagy Shelter House biztonsági rendszerére. Fő az óvatosság.
Az ablak elé sétáltam, egy pillanatra kinéztem a kertbe, aztán visszafordultam Miss Wittenberg felé, aki úgy tűnt, idegességét a nyakláncán vezeti le. Talán észre sem vette - az ilyen dolgokat az ember nem tudatosan cselekszi. Mint ahogy az is árulkodó, valaki hogyan tartja a lábát az asztal alatt. Sok helyen például ezért üvegből készült asztalokat tesznek a tárgyalótermekbe.
- Örülök, hogy az első benyomása pozitív volt az intézményünkről, és természetesen a diákokról. Igazán figyelemreméltó személyiségek egytől egyig, ha az ember jobban megismeri őket - léptem újra az asztal mögé, hogy szemtől szemben beszélhessek Miss Wittenberggel. - Ezek a gyerekek nagyon különböző körülmények közül kerültek hozzánk. Megtörtént bármi, amit el tud képzelni, sőt, még azon is túl, ezt elhiheti nekem. De az jó, ha nincsenek előítéletei, Miss Wittenberg. Nagyon jó - bólogattam. Nagy levegőt vettem. Innen már tényleg nincs visszaút. Meg kellett bíznom a nőben annyira, hogy legalább kezelni tudja, amit mondani fogok neki.
- Van, aki szegénységből jött, van akit bántalmaztak otthon, vagy ő ártott valakinek és van, aki saját magában tett kárt. De egyben mindegyikük ugyanolyan: különleges képességekkel rendelkeznek. Ne kimagasló IQ-ra gondoljon, Miss Wittenberg, bár kétségtelen, hogy vannak igazán okos növendékeink. Ők mind tehetségesek valamiben... - Egy pillanatra elhallgattam, aztán folytattam. - Hisz Ön a megmagyarázhatatlan dolgok létezésében, Miss Wittenberg? |
Úgy tűnt, Miss Dashwood nem találta túlzottan cukrosnak a monológomat, így kiengedtem egy halk, megkönnyebbült mosolyt és betudtam annak, hogy nőből van. Nem mintha nehezemre esett volna megérintenem a férfi főnökeim lelkét, de egy nő azért jobban megérti, ha álmokról és gyerekkorról mesélnek neki. Édesapám legtöbbször már az első mondatomnál elnyomott egy ásítást, főleg, ha a jövőbeli elképzeléseimről meséltem, az álomkertesházról az álomkutyákkal és az álompasival. Valószínűleg nem ő volt a legjobb alany.
- Örülök, hogy így látja, Miss Dashwood - jegyeztem meg szélesre húzódó mosollyal az arcomon, és igyekeztem átsiklani afelett a rész felett, hogy valamitől meg kéne ijednem. Vagy meg fogok ijedni. Vagy mások megijednének, de én nem fogok. Mi ijesztő van ezen a helyen? Jó, az, hogy le kell adnom minden elektromos kütyüt és talán azt is engedélyhez kötik, hogy néha fehívhassam anyut - mint középiskolás koromban, amikor egy fél évet kollégiumban töltöttem -, az egy kicsit tényleg ijesztő, de szerintem még jót is fog tenni nekem, hogy nem lustulok minden este a tv vagy a laptopom előtt, hanem kimozdulhatok. Úgy láttam, a környék nagyon szép, mégis csak a Sziklás-hegységben vagyunk. Ha nincsenek a közelben vadállatok, eljárhatnék futni. Van egy kis felesleg a combomon és a hasamon, amitől jó lenne.....
Hú, de messzire kalandoztam!
- Persze - feleltem egy pillanatra meginogva, de szerencsére hamar fel tudtam venni a fonalat. - Rengeteg ilyen tanárom volt... - jegyeztem meg egy halk nevetéssel, ahogy jókedvűen visszaidéztem a középiskolai matektanáromat. Gyűlöltem, mennyire hajtott és szidott minket, aztán az érettségin rájöttem, hogy végig csak a javunkat akarta.
- Nos, nem sokukkal találkoztam, de amikor leparkoltam a kastély mellett, láttam, hogy néhány kíváncsi szempár figyel az ablakból, aztán rögtön eltűntek a függöny mögött, ahogy felnéztem. Itt bent viszont akit megszólítottam, nagyon segítőkész volt, rögtön megmutatta, merre kell mennem. De hogy őszinte legyek, benne is volt valami különös. Nem, inkább különleges. A hátrányos helyzetükre gondol, ugye? Emiatt nem kell aggódnia, Miss Dashwood, nekem abszolút nincsenek előítéleteim. - Megnyugodtam annyira, hogy újból beinduljon a kényszercselekvőm: elkezdtem birizgálni a nyakláncom végét, az ujjaim közt forgattam a bolygót formázó medált.
- Persze hasznos lenne, ha többet tudnék a diákokról. Szeretném jobban megismerni őket. Honnan jöttek? Szegénységből, vagy hátrányosan megkülönböztettek? Családi erőszak, csonka család? - érdeklődtem. |
Hátradőlve hallgattam, Miss Wittenberg mit mesél magáról. Persze, az önéletrajzában minden erénye és tapasztalata nagyszerűen rendbe volt szedve, mégis, jobban szerettem volna a tanárnő szájából hallani, mit gondol önmagáról. Jól felkészült, ahogy az el is várható, és nem ijedt meg a kérdésemtől. Helyes. Láthatóan, ahogy beszélt, kezdett elmúlni az idegessége, és tisztában volt a képességeivel. Egyre biztosabb voltam benne, hogy Corinna Wittenberg lesz az én emberem. És az életrajza meg az általa elmondottak alapján elég nyitottnak és talpraesettnek tűnt ahhoz, hogy megbirkózzon az Áldottak létezésével. Sajnos, erre nem mindenki képes, ezért is volt szükség Shelter House-ra.
- Látom, jól felkészült, Miss Wittenberg - csuktam be az előttem lévő önéletrajzot. - Tényleg őszintének és talpraesettnek tűnik; elég nyitottnak ahhoz a feladathoz, amit Önnek szánok. Befogadóképesnek látszik olyan dolgokra, amelyek másokat talán megrémítenek.
Felálltam a székből, és fel-alá kezdtem járkálni. Ki akartam gondolni, hogyan lehetne finoman tálalni Miss Wittenbergnek, milyen képességekkel rendlekeznek a diákok, akiket tanítani fog.
- A gyerekeknek erre az őszinteségre szükségük van, még ha nem is értik meg rögtön. Legtöbb esetben csak később jönnek rá, mennyit köszönhetnek a tanárjaiknak, de hát ezzel ugyanígy voltunk mi is, nem? - kérdeztem halvány mosollyal a szám sarkában. - De ők különös bánásmódot igényelnek. Vannak igazán nehéz eseteink, Miss Wittenberg, akikhez nehéz közel férkőzni. Sok mindenen mentek keresztül, de megérdemelnek egy újabb esélyt. Már találkozott néhányukkal, akik útbaigazították, ugye? Milyennek találta őket?
Igen, azt hittem, így lesz a legjobb - a tanárnő első benyomására hagyatkozom, és csak a válasza alapján tárom elé az igazságot. Bármilyen talpraesettnek is tűnt, még az ilyen emberek is be tudják csukni a fülüket, amikor különleges képességekről és Áldásokról kezdek beszélni. Dilinyósnak, elmeháborodottnak tartanak, és hívják a mentőket, hogy vigyenek el... Reméltem, Miss Wittenberg nem ezek közé az emberek közé tartozik. |
Lehet, hogy be voltam tojva, mint egy kisnyuszi, de attól még a tapasztalat az tapasztalat, még a stresszes helyzetekben is előjön, ha elég mélyen az ember vérébe épült. A pálya, amit választottam, mondhatni elég mélyen bennem van. Így amikor Miss Dashwood a lényegre tért, elmúlt az inger, hogy birizgáljak valamit; öntudatlan én is előrébb dőltem, úgy hallgattam mély egyetértésben a szavait. Tökéletesen körbeírta a hivatásom lényegét, azt, amit mindig is szerettem és a jövőben is csinálni szeretnék. Egyre biztosabb voltam benne, hogy az, akit Shelter keres, pont én vagyok. Ez feltöltött egy kis önbizalommal, de nem akartam elszállni magamtól, hisz még csak az interjú elején jártunk.
- Nem az az otthon ülős fajta vagyok, aki könyvekbe temetkezve, zárt ajtók mögött magolja be, miről szól a világ. Németországban születtem és ott jártam középiskolába, de tanultam és éltem Angliában is, jelenleg pedig Amerika a célom. A tudás, amit megszereztem, gyakorlati, valós és életközeli. Amivel most foglalkozom, arról nem csak tanultam, hanem át is éltem - kezdtem bele önmagam diplomatikus fényezésébe. Sosem szoktam felmagasztalni magam a csillagos égig, mindig próbáltam jó színben feltüntetni magam, de füllentés és színezés nélkül. - Már a gimi első évében tudtam, mivel akarok foglalkozni, mert volt valaki, aki segített megtalálni az utam: a pályaválasztási tanácsadóm; természetesen a barátaim és a családom mellett. Ő megmutatta, mi kell egy ilyen poszt betöltéséhez: elhivatottság, nyitottság, őszinteség és türelem. Úgy érzem, ezekkel mind rendelkezem, sőt, ennél még többel is. Ami pedig a háztartástant illeti: nem elég csak elindulni az úton, tudni kell helyt is állni rajta. A húszas éveim elején egy teljesen idegen országban éltem egymagam: biztos vagyok benne, hogy tudnék olyan gyakorlati dolgokat tanítani a fiataloknak, melyek segítségével boldogulni fognak, ha elvégezték az iskolát. - jegyeztem meg kissé oldottabb mosollyal, ártatlan kíváncsisággal pislogva a nőre, mit szól. |
Az ajtón belépő fiatal nő feszélyezve érezte magát, bár ezt az érzését jól leplezte mosolyával és határozott kézfogásával. Ez már egy jó pontnak számított. Megjelenése egyszerű volt, de elegáns, a fehér blúz-fekete szoknya kombinációja minden hivatalos megjelenésen bejön. Éreztem, hogyha akarja, a kezébe tudja venni az irányítást, és nem hátrál meg a feladatok elől. Ilyen emberre volt szükségem, és Shelter House-nak is.
- Igen, velem beszélt, Miss Wittenberg. - bólintottam, miután kisimítottam blúzom ráncait. Nem vesztegettem az időt, rögtön belekezdtem abba, amiért itt vagyunk. - Felkeltette a szakmai érdeklődésemet az önéletrajza, és intézményünkbe elkélne egy pályaválasztási tanácsadó. Shelter House célja, hogy diákjaink, ha visszakerülnek a társadalomba, beilleszkedjenek és új életet kezdhessenek. De ehhez ránk, tanárokra is szükségük van, és kell valaki, akivel kötetlenül tudnak beszélgetni, akiben megbízhatnak, és aki tényleg hasznos tanácsokat ad az életről. Ha úgy tetszik, egy iránytűt keresek, és úgy vélem, Ön lehetne az az iránytű - tértem egyből a tárgyra, elhagyva a szokásos udvariaskodást. - Ön mitől gondolja, hogy alkalmas lenne erre a feladatra? - hajoltam előre, egyenesen a nő mélybarna szemébe nézve, a megingás legenyhébb jele után kutatva. Tudnom kellett, Miss Wittenberg mit gondol a saját képességeiről. Ez a taktika eddig még mindig bevált. |
Rettentően izgultam, mint mindig, amikor állásinterjúra megyek. Az ember azt hiszi, hogy amikor a gimiben ő mondja a ballagási beszédet, vagy amikor átéli az egyetemen az első szóbeli vizsgát, onnantól már nem fog többet izgulni, akkora rutinra tett szert. Mondtam már párszor ballagási beszédet és voltam több szóbeli vizsgán, sőt, több állásinterjún is, de így még sosem izgultam, mint most.
Otthon minden más volt, mert ismertem a környezetet, ismertem az emberek arcát, akik körbevettek. Angliában is könnyebb dolgom volt, mert az első perctől kezdve megszoktam és megszerettem, a szívembe zártam a helyet. De Amerika! Amerikáról aztán semmit sem tudok a gyorséttermi kajákon élő, sportrajongó és egyéb népi sztereotípiákon kívül. Azokkal meg nem sokra megyek... Magát a nyelvet sem szerettem, a sok szlenget és rövidítést, a mérhetetlen hanyagságot és lustaságot, amivel az emberek a saját nyelvükhöz, kultúrájukhoz állnak.
Szóval igen, szörnyen izgultam, amúgy is fehér bőröm egy-két árnyalatot sápadt, mire megérkeztem és parkolót találtam a robosztus épületegyüttes körül. Shelter House-t körbelengte valami különös aura, amit a megérkezésemkor még nem tudtam hova bekategorizálni. Negyed órával később sem, mikor végre meggyőztem magam, hogy menjek csak be a kastélyba, várnak rám, senki sem fogja leharapni a fejem. További tíz percbe telt szendén, egyik lábamról a másikra billegve, hosszú, hasig érő nyakláncomat birizgálva álldogálni az előcsarnokban, aztán még öt percbe, míg találtam valakit, aki elnavigált a megfelelő szobához. Nem voltam késésben, ahhoz túl precíz vagyok. Mindig rászámolok plusz egy órát és annyival korábban megyek a megbeszélt találkákra, hogy legyen időm az általam ismert összes nyelven az általam ismert kultúrák minden istenségéhez elég imát elmormolni.
Cory Wittenberg, 29 éves.
- Üdvözlöm! Corinna Wittenberg vagyok, ha minden igaz, önnel beszéltem telefonon - Széles mosollyal az arcomon viszonoztam a nő barátságos köszöntését és a kézfogást. Tudtam, hogy Shelter igazgatója nő, de meglepett, másmilyennek képzeltem. Jóval öregebbnek és maradibbnak. Szimpatikusnak tűnt. - Nem volt nehéz, bár gondban lettem volna, ha néhány segítőkész fiatal nem igazít útba a földszinten - feleltem kissé feszengős mosollyal, miközben helyet foglaltam a nő előtt. Fekete, térd fölé érő szoknyát és fehér blúzt viseltem, elegáns ékszerekkel. Szőke fürtjeim az egyik vállamra fésültem.
- Nagyon szép ez a hely - jegyeztem meg, igyekezvén legyőzni az ingert, hogy kislányos zavaromban újból a nyakláncomat birizgáljam. |
Üdítő hírekkel léptem be a mentorszobába. Már egy ideje munkaerőhiánnyal küzködtünk, és most kaptam a hívást, hogy ki tudnak közvetíteni egy tanárt, akit befogadóképesnek véltek arra, hogy léteznek Áldottak. Kíváncsian vártam már a nőt, akinek az életrajzát olvasgattam, miközben a kávémat kortyolgattam.
Ígéretesnek látszott. Corinna Wittenberg, 29 éves, háztartásökonómia és életvitel tanár. Talpraesettnek és már sokat látottnak ítéltem a papírokat olvasva, olyannak, aki befogadóképes és nyitott az új dolgokra. Reméltem, elég nyitott lesz az Áldottak létezésére is. Biztos nem fog idegösszeroppanást kapni, ha megtudja, valójában milyen diákokat kell majd tanítania. Sőt, előtte állt a nyári szünet is, hogy hozzászokjon a sok újdonsághoz, amit majd látni fog, és amiben élnie kell majd, ha elfogadja az állásajánlatot. Bíztam benne, hogy nem fog meghátrálni a feladat elől.
Már éppen az utolsó két korty kávémnál jártam, amikor kopogást hallottam az ajtón. Letettem a csészémet, és szóltam, hogy szabad. Biztató mosolyra húztam a számat, kiléptem az asztal mögül, és előrébb léptem. Az ajtórésen egy szőke fej bukkant fel, majd a hozzá tartozó test - megérkezett Corinna Wittenberg.
- Üdvözlöm! - nyújtottam a nő felé a kezem. - Örülök, hogy idetalált. Iris Dashwood vagyok, az intézet igazgatója. Kérem, fáradjon beljebb - invitáltam beljebb a tanárnőt, és a tanári asztal előtti székre mutattam, hogy foglaljon helyet, majd ha leült, én is leültem vele szemben. |
Szintén az emeleten található a mentorszoba és tanári. Berendezése a régi fogadószalonokat idézi, tapétájával, szőnyegeivel, finom szövetes-ülőkéjű és háttámlájú székeivel, képeivel. Tulajdonképpen, ez az egész úgy funkciónál, mint az iskolákban. Itt tárolják a falak mentén végighúzódó vitrines szekrényekben a jelenlegi növendékek aktáit, a már kint élőkét pedig dobozokban tartják, a szekrények tetején vagy mélyén. Itt gyűlnek össze a mentorok, ha valami fontos dolog történik, a tanárok itt tervezgetik óráikat, de ha valaki csak egy kis nyugalomra, egy finom kávé és süti elfogyasztására vágyik egy újság vagy könyv mellett, az is ide vonulhat félre. |
[30-11] [10-1]
|